A hétvégén volt alkalmam hazalátogatni és a barátok unszolására megnéztem, az -amint olvasom- nagy sikerű Valami Amerika 3 című filmet. Már a vetítés elején kicsit értetlenül néztem körbe, hogy miért nevet mindenki a különböző ízléstelen jeleneteken, de gondoltam, biztos bennem van a hiba.

Ám mivel a film végig így telt, és nekem nem nagyon támadt kedvem nevetni, a moziból kijövet nyugtáztam, mégiscsak egyszerű nép ez a magyar. Elég pár trágár, erőszakos jelenet és máris hahotázik a puszták plázák népe: elhízott férfiak ülnek divatja múlt, vastag nyaklánccal a nyakukban az agyonsminkelt barátnőjük mellett, akiknek senki sem szólt, hogy két számmal nagyobb ruha kéne, mert a hurkáik így bizony nagyon látszanak. Ahogy a teremből kifelé vonuló tömeget néztem, az idegenség érzése lett rajtam úrrá. Ez már nem az a világ, amelyikben én élek, még akkor sem, ha 5 évvel ezelőttig magam is része voltam ennek.

Másnap egy vidéki disznóölésre voltam hivatalos. A végeredmény finom lett, egyedül azt sajnálom, hogy a hurka elkészültéig folytatott „small talk”-okat nem írtam fel részletesen. Annyi zagyvaságot és ok-okozat nélküli érvelést ugyanis már rég hallottam. Nem tudom, hogy a literszámra elfogyasztott bor vagy a pálinka tette-e az összegyűltekkel, de beszámolóikból úgy éreztem, más programjuk az iváson kívül nincs igazán. Láttam az orbáni propaganda sikerét is, a migránsozó szomszéd néni összefüggéstelen érvrendszerét csak az unokája múlta felül a „Magyarország sorsa Triatlonnál veszett el” kijelentéssel. (Nem, nem, írtam el az utolsó helységnevet.)  

E mondat után nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, ahogy e bejegyzés írása közben sem. Én nagyon szeretném azt hinni, hogy az, amit láttam csak egy félresikerült lenyomata az országnak és a hazám nem süllyedt ilyen mélyre. Ha mégis így lenne, akkor nagyon sajnálom magamat, mert így letehetek arról, hogy belátható időn belül visszatérjek Magyarországra.