Legútóbbi hazalátogatásomkor olyat tettem, amire bár nem vagyok büszke, de külföldön bevett szokás: fizetés nélkül távoztam egy helyről, miután a pincér négyszeri kérésre, 20 perc után sem volt képes a pár italról szóló számlát kihozni.

Röviden az estéről. Pár régi barátommal hétköznap este találkoztunk egy vidéki város főutcája mellett lévő lokálban. A késői órán már nem sok vendég volt a helyen, így a pincér tisztán láthatta, ahogy 5 fős társaságunk helyet foglal, azonban az itallap így is 10 percet váratott magára. Az első rendeléssel még megbirkózott a személyzet, a második-harmadik körök azonban már komoly nehzéségeget okoztak: volt, hogy poharat sikerült hozni a rendelt korsó helyett, volt, hogy a külön kért víz maradt el, esetleg a hölgyeknek szánt koktélból maradt ki az itallapra írt összetevő egyike.

Bár igyekeztünk nem elrontani az amúgy jó hangulatú estét, de az efajta amatőrség mellett nehéz szó nélkül elmenni. A társaságból az elején még volt, aki a két flegma pincér védelmére kelt, de a vége felé ők is belátták, hogy otthon a vendégnek egyre gyakrabban, joggal támadhat az az érzése, hogy a magyar vendéglátásban bizony már tényleg csak az dolgozik, aki máshová nem volt jó. Lehet, hogy a kijelentés erősen hangzik, de van jogalapja, ugyanis az asztalunknál ketten is ültek, akik itthonról indulva végigjárták az idegenforgalom szamárlétráit, amíg eljutottak (külföldön) a mostani pozícióikba.

Miután kifecsegtük magunkat és már éjfél is elmúlt szerettünk volna hazamenni, ezért kértük a számlát. Ahogy a poszt bevezetőjében is írtam, erre mind a két pincért külön-külön kétszer is megkértük. Miután 10 percig nem történt semmi, mondtam, ha 01:30-ig sem jön a számla felállunk és megyünk. Bár nagyon bíztam benne, hogy nem lesz így, még 1:35-kor sem jött senki, így tényleg fizetés nélkül távoztunk.

Nem siettünk, nem néztünk hátra. A hosszú, végig kivilágított főutcán aki akart, láthatott benünnket, sőt utánunk is jöhetett volna. De nem jött. Senki sem. Két nappal később láttam az egyik barátomról egy fotót, ahogy a lokál teraszán ül és koccint. Ráírtam, kérdeztem, hogy nem volt-e para újra ott lenni? Azt mondta, á, dehogy, ugyanaz a pincér volt, ugyanúgy összekevert mindent, csak most kicsit gyorsabban hozta a számlát, igaz hozzátette, “nekem nem ne adjatok nagy címletet”.

Az ilyen és ehhez hasonló esetek kiválóan példázzák mekkora szakadék van a magyar és az európai szolgáltatószektor között és hogy a fényéves lemaradás behozásának még a nyomai sem láthatóak. Bizony ideje lenne megtanulni, hogy a pincértől nem kell elnézést kérni, mert meg merjük szólítani, hiszen mi vagyunk a vendég és ő a mi pénzünkből él.